2. A kritika mint a gúny eszköze, avagy mennyit ér az író lelke

Őszinte vallomás az írásról, a kritika szükségtelenségéről, a gúnyról és az emberi természetről

Jól emlékszem a gyermekkoromra, amikor még én is hittem a csodákban, a mesékben, hogy a világ egy stabil, biztonságos hely, és az idő előrehaladtával egyre jobb lesz. A nyári szünidő hosszú volt, az eső langyos, a cseresznye ropogós, és az alma kilójáért is csak pár forintot fizettünk a piacon. Mi, gyerekek naphosszat kint lődörögtünk az utcán, ahol többnyire biciklik és lovaskocsik jártak, elvétve egy-egy Trabant vagy Zsiguli és a réten, ahol ha belement a talpunkba a királydinnye, kihúztuk, lemostuk a sebet a Gerje vizével, és mentünk tovább. „Szomszédoltunk”, szerepjátékokat játszottunk (Orion űrhajó, Alfa holdbázis, Belfegor), és este fél tízkor (még világosban) a szüleink hívására bementünk vacsorázni.

Hétfőn adásszünet volt a tv-ben, a boltban 20 fillér egy kis kifli, és friss tejért a szomszéd utcába jártunk egy nénihez, aki minden este megfejte a teheneit. Ha összevesztünk, gyorsan kibékültünk, és nem hordoztunk magunkban életre szóló sérelmeket. Ismeretlenekkel nem álltunk szóba, nem voltak felületes kapcsolataink, az utcában, és talán az egész faluban is mindenki ismerte a másikat. A kapukat nem zárták, és ha történt is néha tyúk- vagy libalopás, az érintett felek lerendezték egymás között. Ha valami eltört, megragasztottuk, ha elszakadt, megvarrtuk, ha elromlott, megjavíttattuk. Cipőt és ruhát nem egy évre vettünk, a kinőtt holmit megkapták a kisebbek. Könyveket ritkán vettünk, akkor soknak tűnt érte a 40-50 forint, inkább könyvtárba jártunk.

Gyermekkoromban sokat olvastam, sőt mondhatom, rendkívül sokat olvastam. Volt is ebből bajom, mert néha még az órán a tananyag helyett is regényt olvastam, és emiatt begyűjtöttem pár egyest. Imádtam a történelmet és a földrajzot, tisztán önszorgalomból megtanultam a világ összes országának és fővárosának nevét, a legnagyobb folyókét és hegyekét, és mindent elolvastam, ami elém került. A könyvek íróit nagyon tiszteltem, távoliak és elérhetetlenek voltak, misztikusak és sejtelmesek, csodálatosak. Eszembe sem jutott, hogy kritizáljam a műveiket (nem is lett volna lehetőségem rá), ha nem tetszett valami, legfeljebb másodszor nem olvastam el. Nem éreztem magam másoknál többnek, de kevesebbnek sem, hittem, hogy mindaz, amiről álmodoztam, egykor valósággá válik. Hittem, hogy amit én adok másnak, ugyanazt kapom vissza, és minden ember a lelke mélyén jó szándékú és tisztességes. Gyorsan fel akartam nőni, hogy annyi mogyorós csokit ehessek, amennyit akarok, ne csak egy-egy szeletkét, és végre elkezdődhessen az Élet.

Aztán felnőttem, és alaposan pofán csapott az annyira vágyott, nagybetűs élet.

Ahogy a legtöbbünket.

Ma már nem hiszek a mesékben, tudom, hogy Mikulás sincs, folyamatosan tapasztalom, hogy a világ nem stabil, nem is biztonságos, és az idő előrehaladtával egyre rosszabb lesz. A nyári szünetek lerövidültek, a mai gyerekek többsége nem szaladgálhat mezítláb a langyos pocsolyákban, nem futkározhatnak szertelenül a réten vagy az utcán, a gyümölcsök ára (az import gyümölcsöké is) az egekben van, magyart csak termelői piacokon kapni, a kifli ára 20 fillér helyett 20 forint. Adásszünet már nincs, van helyette több száz csatorna, internet, okostelefon, tablet és mindenféle kütyü, aminek hullámai keresztülszövik az étert (még a tehenek sem tejelnek jól tőle), van számítógépes játék, többnyire lövöldözős, és van terrorizmus (lövöldözős), provokáció, hazugság, háború, politikai játszmák. Kedves Olvasóm, most valószínűleg azt mondod, háborúk régen is voltak, mi ebben az új? Az, hogy a mostanira rámehet a teljes emberiség.

A világ kinyílt, a könyvek írói már nem sejtelmesek, nem távoliak és elérhetetlenek. Mára minden harmadik embernek van legalább egy megjelent könyve (papíron vagy e-könyvben), az írókkal lassan Dunát lehetne rekeszteni, nem különben a (tisztelet a kivételnek) összefabrikált, szerkesztetlen, korrektúrázatlan fércműveikkel. Az olvasók könnyen kinyilváníthatják véleményüket (többnyire lehúzó véleményüket), sőt kritizálhatnak, megmondhatják a tutit, okíthatnak vagy osztogathatják az észt, kinek-kinek ízlése és gyomra szerint. A kritikus (az önjelölt) úgy érzi, joga van ahhoz, hogy véleményt nyilvánítson, ami igaz is, elvégre szólásszabadság van, és különben is, ha az a szerencsétlen szerző önként kidobta a placcra a művét, szabad préda. A kritikus (az önjelölt) a kritikájával időnként túl akarja szárnyalni magát a művet is és/vagy kiélni minden frusztráltságát, kiadni minden sérelmét főleg, ha ő maga is írogató ember.

Ma már alig van tisztelet az olvasóban, ahogy alig van alázat és szerénység az íróban (akinek nem inge...), az írás már egy olyan üzletág, amiben ha valaki a megfelelő kapukat döngeti és szerencséje is van, befuthat, függetlenül attól, hogy amit ír, érték vagy sem. Dívik a „falkamentalitás”, a „mi kutyánk kölyke” és a „ha te dicsérsz engem, én is dicsérlek téged” effektus.

Az interneten bármit meg lehet tenni. El lehet hitetni másokkal, hogy hatalmas rajongótáborunk van, hogy a műveinkre adott pár száz „csillagozás” és a rajongói vélemények valósak, a dedikálásokon lehet úgy fotózni a féltucatnyi jelenlévőt, mintha több ezren lettek volna. Az üzleti érdekek háttérbe szorítják az irodalmi értékeket, és cseppet sem számít, hogy az irodalom végül olyan bűzös mocsárrá változik, ami mindent és mindenkit lehúz, aki csak közel kerül hozzá.

A kritikusok (fizetettek is), alakíthatják a közízlést, megmondhatják, hogy az olvasónak mit kell(ene) olvasnia, egyetlen kritikájukkal piedesztálra emelhetnek valakit vagy eláshatják két méter mélyre.

És persze az író lelkével senki sem törődik. Sokszor még maga az író sem.

Mindebben persze nem csak a kritikus a hibás, nem is az író vagy az olvasó, hanem ők együttesen. A kritikus azért mert a (valamilyen céllal) megírt kritikája a legtöbbször nem azt a hatást éri el, ami ildomos lenne, az író, mert, ha alkalma adódik, és késztetése van rá, „elkurvul”, az olvasó pedig azért, mert nincs benne elég spiritusz, hogy azt mondja, fenébe ezzel a sok szeméttel, végre igazi kultúrát akarok! Mindenki a könnyebb ellenállás felé nyomul.

Lassan kicsúszik a kezünkből mindez, tehetetlenek vagyunk, vagy legalábbis keveset tehetünk, hogy ne így legyen. Ne ez legyen a vége. De ahogy a világ a végzete felé halad, ahogy a politikai, vallási és társadalmi ellentétek, no meg a politikai, vallási és társadalmi játszmák lassanként oda sodorják, úgy haladnak rossz irányba a különböző szubkultúrák is. Eltorzultak az értékrendek, megváltoztak a szokások, szabályok, gondolkodásmódok.

A kritikus lehetne az az ember, aki félretéve minden hátsó szándékát és személyes sérelmét, valóságában értékelné az adott művet (ismét tisztelet a kivételnek), az író lehetne az az ember, aki nem akar mindenáron Nobel-díjat és/vagy milliókat a művéért, hanem ízlést és véleményt formál (lásd fentebb!), az olvasó lehetne az az ember, aki nem kizárólag a könnyen emészthető bulvárirodalmat fogyasztja, és nem halad folyamatosan együtt a csordával. Ne feledjük az örök érvényű igazságot, hogy „aki a csordában mások után kullog, mindig csak seggeket lát maga előtt”!

A címben úgy utaltam a kritikára, mint szükségtelenre, de fel kell tennünk a kérdést, hogy valóban szükségtelen-e. Természetesen nem. A kritika lehet mankó, lehet mérföldkő, lehet közízlés-meghatározó, de tönkre is teheti az írót, végérvényesen elrettentve a további alkotástól. Ismerek olyan embert, akinek tehetsége messze nagyobb sok jelenleg publikáló és magát írónak nevező kontártól, kiadott írásait kedvelték az olvasók, ő mégis visszahúzódott a csigaházába, mert egyszer egy kritikus azt írta az egyik művére, hogy értelmetlen zagyvaság, és az író jobban tenné, ha írás helyett inkább kertészkedne. Az ismerősöm nem kertészkedik, de nem is ír, és bár időnként arról próbál meggyőzni, hogy nem érdekli a kritika, lepereg róla, az ilyesmi jó mélyen beleágyazódik a tudatalattiba, és rombol.

Az írónak lelke van. Még akkor is van neki, ha ezt a kritikusok a gyengeség jeleként értelmezik, és nem győzik kinyilatkoztatni, hogy aki nem bírja a gyűrődést, hát ne írjon.

Az írónak akkora lelke van, hogy néha a jó szándékú, támogató, építő jellegű értékelést is támadásnak véli, amitől jobb esetben tehetségtelennek érzi magát, de fejlődésre késznek, rosszabb esetben ellentámadásba lendül, és mindent, amit kapott másra zúdít.

Sokan mondják, hogy nem foglalkoznak a kritikával, el sem olvassák, vagy lepereg róluk, de ez nem igaz. Mindenki foglalkozik a kritikával, csak nem egyformán dolgozza fel. Nem ismerek olyat – még a jelenleg legnagyobb, legfelkapottabb írók közül sem – akit ne bántana egy-egy rosszindulatú vagy rosszul megfogalmazott kritika, ne befolyásolná valamiképp a további életét. Persze a rosszindulatú kritikusoknak sokszor épp ez a céljuk.

Ezért a saját tapasztalataimat alapul véve (íróként és kritikusként is) azt tanácsolom leendő íróknak és kritikusoknak (olvasóknak) egyaránt, jól mérjék fel tetteik következményét, jól gondolják át, megéri-e engedni a futó indulatnak, a rosszakaratnak, a számításnak, mert egészen biztosan visszakapják, amit adnak. Ha nem előbb, hát utóbb.

És az végzetes is lehet számunkra.

„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”

/Radnóti Miklós: Töredék (részlet)/