2015. január 14., szerda

1. A kritika mint a gúny eszköze, avagy én nem vagyok Sarliebdo

Őszinte vallomás az írásról, a kritika szükségtelenségéről, a gúnyról és az emberi természetről

Tíz éve, hogy jelen vagyok az írás-olvasás-könyvkiadás közegében íróként olvasóként és könyvkiadóként, és kijelenthetem, ez idő alatt jó sok tapasztalatot szereztem e közeg színéről és a fonákjáról is. Nem eleget ahhoz, hogy szakértője legyek (mert ki vagyok én, hogy megmondjam a frankót), erre nem is vállalkoznék, de arra talán elegendő e néhány röpke év, hogy ma már bátran megfogalmazhassam véleményem időszerű és örök érvényű témákban a múlt, a jelen és a jövő kapcsolatainak fényében.

Nem tagadom, tíz évvel ezelőtt, amikor egy gyors döntés és pár meglepő véletlen besodort az írás-könyvkiadás megállíthatatlan áramlatába (mocsarába?), én is (mint oly sokan) azt gondoltam, meg fogom változtatni a világot, és olyan remekműveket alkotok, aminek mindenki a csodájára jár.
Más kérdés, hogy alkottam-e remekműveket (nyilván nem), vagy csak pazaroltam a papírt, és sok szerencsétlen fa miattam pusztult ki. Tíz év után már nem az a kérdés, hogy amit írtam jó-e, hanem az, hogy egyáltalán szükséges volt-e.
Jelenleg nem írok, jobban mondva, csak „kapargatom a felszínt”, mert eltűnt belőlem az a tűz és lelkesedés, ami minden csontig maró gúny, földbedöngölő kritika, hátbatámadás és árulás ellenére továbbvitt az úton. Továbbvitt, de minek? Hova? Írjam meg a tizen-huszonvalahányadik művemet, amit talán alig néhányan olvasnak? Közülük is csak az önjelölt kritikusok igyekeznek minél hangosabban megnyilvánulni, és porig alázni a művet és szerzőt egyaránt, mert akiknek valóban tetszik a mű, ritkán érzik szükségét, hogy jelezzék is (szerencsére azért ezekből is volt elég). Annál nagyobb a bérkritikusok és az álrajongók tábora olyan művek körül, amiket és akiket a szerző és/vagy a kiadó megfelelően finanszírozni tud. Megjegyzem, sokszor kiderül, hogy a hatalmas rajongótábor valójában egy-két fizetett alkalmazottból áll, akik álneveken írogatnak tömjénező véleményeket.
Sokszor hőbörögtem már íróként és egyesületi elnökként amiatt is, hogy sok írásmű érdemtelenül kap a többinél nagyobb figyelmet és felmagasztaló kritikát a „mi kutyánk kölyke” alapon, és gyakorlatilag egyfolytában zavar a sok nyomulás, öndicséret és önreklám, amit tapasztalok a neten. Sokszor hőbörögtem, és hőbörgök jelenleg is, de mindig azt a választ kapom a barátaimtól, hogy „ez így működik, tedd te is ezt”.
Félreértés ne essék, nem azzal van bajom, hogy valaki megír egy művet, majd kiteszi a róla szóló hírt vagy magát a művet, aztán kezeit tördelve várja a visszajelzéseket, várja az elismerést, és hogy végre legyen belőle „valaki” (valahogy nyilván a köz tudtára kell adni, hogy létezik a mű). Sokan azért írnak, hogy közzétegyék a bennük rejlő, és kitörni akaró történeteket, sokan azért, mert egyszerűen szeretnek írni, és jó néhányan azért, mert úgy hiszik, belőlük is lehet J. K. Rowling, Stephen King, vagy legjobb esetben Gabriel Garcia Marquez.
Minden ember vágyik az elismerésre, a szeretetre, hogy komolyan vegyék, tartozzon valahova, legyen belőle valaki. Olyan valaki, akinek szava van, akire figyelnek, sőt bizonyos hatalommal is rendelkezik, amivel aztán vagy jól gazdálkodik, vagy visszaél.
Aki valóban ismer, tudja, hogy nem jellemző rám az irigység, a „sikerféltés”, épp ellenkezőleg, a magam érdekeit háttérbe szorítva igyekeztem segíteni másoknak az érvényesülésben. Íróként és egyesületi elnökként is. Íróként a kapcsolataimat igénybe véve támogattam a kezdők megjelenéseit (a neveik nem fontosak, mivel egyetlen percig sem bántam meg, hogy segítettem nekik, bár azóta csaknem mindannyian szembefordultak velem, vagy kerülnek, mint a pestisest), javítgattam a műveiket, időmet és energiámat adtam cserébe, hogy ők boldoguljanak, míg nekem nem volt elég időm a saját műveim megírására. Ez így tökéletesen rendben van, hiszen az írás nem verseny, még akkor sem, ha jobb helyeken díjakat osztogatnak érte. Egyesületi elnökként számos pályázat kiírójaként, elbírálójaként és a művek kiadójaként igyekeztem felfedezni és támogatni a tehetségeseket.

Jelenleg nem írok, csak „kapargatom a felszínt”, de nem azért, mert nem tudnék (úgy gondolom, még mindig megy), hanem mert már nem érzem szükségét. Elgondolkodtat, hogy az időm és energiám nagy részét belefektetem egy mű megírásába (én gyorsan írok, de egy regény megalkotásához, szerkesztéséhez, javítgatásához cuzammen nekem is kell fél-egy év), aztán izgulok, hogy vajon sikerül-e megjelentetni. Kik fogják olvasni, és vajon leszedik-e róla a keresztvizet, vagy átjut-e az elfogadhatósági szűrőn? Megtudom-e valaha, hogy hányan olvasták, és tetszett-e nekik? A kritikájuk vajon a műnek szól majd, vagy a szerzőjének?
Volt egy időszak, amikor a kritika kifejezetten a személyemnek szólt. Most nem a régesrégi „hatvágnerféle erpégés baromkodásokra” utalok (aki akkor jelen volt e közegben, tudja, miről beszélek), hanem egy későbbi időszakról, amikor bármit írtam, néhányan rendszeresen lehúzták a sárga földig. Oly gyorsasággal húzták le a művet a megjelenés után, amely idő alatt elolvasni is képtelenség volt. Ugyanezen önjelölt kritikusok azonban – meglepő módon – dicsérték azokat a műveimet, amikről fogalmuk sem volt, hogy én vagyok a szerzőjük. Mert jó néhány ilyen létezik különböző kiadóknál.
Természetesen nem árulom el, mely nevek alatt, mely műveket olvasta a nagyérdemű, de túl azon, hogy a megjelenés és az elismerő kritika bizonyíték a „személyre szabott” kritika létezésére, hatalmas elégtételt jelent nekem. Nem igazán akarok én dedikálásokra, interjúkra járni, számomra nem az a fontos, hogy a világ tudja, hogy én írtam azt a bizonyos regényt. Elég, hogy én tudom.

Beismerem, nem vagyok csordamentalitású ember. Szeretem a társaságot, tevékenyen részt vettem a közösségépítésben az egyesületben, még egy-két barátom is van, de igazán egyedül érzem jól magam. Makacs vagyok és önfejű, szókimondó és vitaképes, bár a lelkem legmélyén konfliktuskerülő. Nehezen fogadok el embereket, többnyire bizalmatlan vagyok, de aki mégis közel kerül hozzám, számíthat arra, hogy kitartok mellette, és bármiben számíthat rám. Sajnos ez fordítva is igaz, annak, aki eltávolodik tőlem, nincs visszaút.

Tíz év elteltével be kell ismernem, hogy sokat hibáztam, és sokat tévedtem. A hibákat többnyire egyesületi elnökként követtem el, a tévedések kritikusi mivoltomat jellemzik. Előbbibe nem szeretnék elmélyülni, egyszer talán majd azokra is fény derül, utóbbinak azonban most fájdalmas aktualitása van.
Tévedésem abban rejlik, hogy hagytam magam sodortatni az árral, és úgy hittem, amit én kapok, továbbadhatom másnak. Én is lehetek ultrabrutálisan őszinte, ahogy velem voltak néhányan, megmondhatom a tutit, megalázhatom a szerzőt, amiért baromságokat mert írni, ahogy tették ezt velem néhányan. Dühönghetek azért, mert „az emberek hülyék”, szövegértési nehézségeik vannak, és hiába írom le a pályázatunk szövegében a beküldési feltételeket, tízből egy fogja úgy beküldeni. Kinevethetem, kigúnyolhatom azokat, akik gügye irományaikkal zaklatnak minket, és sehogyan sem akarják megérteni, hogy az irományuk gügye, és soha a büdös életben nem lesz belőlük író.
Úgy emlékszem, első ilyen baklövésemet a Karcolaton követtem el, ahol szerkesztőként egy Bogumil nevű ember novellájára kritika címszó alatt ezt írtam: „ez úgy szar, ahogy van”.
A tévedés nem az volt, hogy a novella nem volt szar, mert az volt. Csak épp nekem nem volt jogom közölni ezt a tényt a szerzőjével. Még akkor sem, ha általánosan elfogadott nézet, hogy aki kiáll a nyilvánosság elé a művével, az vállalja a megmérettetést, vagyis hogy kritizálni fogják a művét, mivel az a mű már nem is az övé, hanem az olvasóé, tehát akár szét is szedhetik. Igen, de nem mindegy, hogy hogyan.
A kritikusok hatalmuk teljes tudatában úgy hiszik, nekik nem kell törődniük az író lelkével, az érzéseivel, az önérzetével, közölhetik vele, hogy amit csinál, pocsék, és jobb, ha azonnal abbahagyja. Ne érezze úgy, hogy a létrehozott mű a gyermeke, tartson tőle távolságot, és akkor könnyebb lesz elfogadni a kritikát. Mert ők jobban tudják, hogy annak a műnek milyennek kellett volna lennie, és ha az írónak ez nem tetszik, ne írjon többé.
Én sem törődtem Bogumil érzéseivel, az önérzetével, azzal, hogy időt szánt a novella megírására, és arra törekedett, hogy valami jót létrehozzon. Nem sikerült, de nekem nem volt jogom ezt olyan durva formában a tudtára adni. Ezennel megkövetem érte.
És megkövetem mindazokat, akiket kritikusként valaha megbántottam túlságosan őszinte, esetleg durva vagy becsmérlő szavakkal. Megkövetem azokat is, akikkel ma nem vagyok jó kapcsolatban, pedig valaha barátok voltunk. Nem csak az ő hibájuk, én sem voltam eléggé türelmes és megértő.

Nem lenne szabad megengedni, hogy a különböző szemléletek, hitbéli és politikai nézetek emberek közé álljanak. Nem lenne szabad engedni, hogy az egyik ember többnek képzelje magát másoknál, és ezért feljogosítva érezze magát arra, hogy a másokat bármilyen módon megsértsen, megalázzon, hitében, származásában politikai vagy bármilyen nézetében becsméreljen.
A szólásszabadság és a sajtószabadság fontos, de véleményem szerint az is legalább annyira fontos, hogy tiszteletben tartsuk és elfogadjuk mások hitét, mint ahogy a származását és politikai hovatartozását is. Senki sem kritizálhat másokat emiatt, és nem űzhet gúnyt a hitéből még akkor sem, ha elbújik a szólásszabadság és a sajtószabadság védőszárnyai alá. Nem lehet játszadozni az emberek érzéseivel, szokásaival, meggyőződéseikkel, kultúrájukkal, hagyományaikkal, hitükkel. Mert ha valaki mégis ezt teszi, meg kell fizetnie az árát, és az a végzetes lehet a számára. Senki sem érdemel halált.

A párizsi mészárlás után szinte divattá vált, hogy hírességek egy táblát tartanak maguk elé a „Je suis Charlie Hebdo” felirattal mintegy sorsközösséget vállalva ezzel a terroristák áldozataival, és egyben jelezve teljes megértésüket a szatirikus újság tevékenységével kapcsolatban.
Nos, én nem vagyok híresség, csak egy egyszerű, öregedőfélben lévő némber, sok jó és még több rossz élettapasztalattal a hátam mögött, de határozottan visszautasítok bármiféle sorsközösséget egy olyan újsággal, amely nem tisztel sem ember, sem Istent (egyik népét sem), „szatirikus” tartalmával folyamatosan szítja a zsigeri gyűlöletet, és még jelenleg is, a szörnyű mészárlás után tovább provokál, és csak arra koncentrál, hogy minél több legyen a bevétele.
Hitében, származásában, nézeteiben, önérzetében senkit sem lehet büntetlenül megalázni.
Én a továbbiakban senkit sem szeretnék hasonlóképpen bántani, sem íróként, sem kritikusként, egyszerű, hétköznapi emberként sem, és ha eddig tettem ilyesmit, bocsánatot kérek érte.

Je ne suis pas Charlie Hebdo.


6 megjegyzés:

Éjszakai utazó írta...

Szia Eve, egyetértek a gondolataiddal, amit a franciaországi mészárlásról és annak előzményeiről írtál. Annyit tennék hozzá, hogy tíz évvel ezelőtt terroristák megtámadtak - ha jól emlékszem - egy beszláni ukrán iskolát. A túszdráma vége közel négyszáz halott kisgyerek volt, sokukat megkínozták.(http://www.origo.hu/nagyvilag/20040905aterroristak.html) Utána nem volt milliós vonulás a franciáknál, nem csődült oda a világ minden miniszterelnöke, és pár nap múlva a média is levette a hírei közül a borzalmat. Akármennyire is azt állítja magáról a nyugat, hogy minden emberéletet egyformán tisztel, és becsül - ez egyszerűen nem igaz. Vannak, akiknek a vére értékesebb, mint másoké.

Unknown írta...

Igen, és az arab tavasz áldozatai emlékére sem volt vonulás, ahogy a palesztin áldozatok emlékére sem szokott lenni.

primessor írta...

Kedves Éva!

Ez egy elgondolkodtató, szép, kissé szomorkás írás volt. :)
A végével egyetértek, az első feléhez viszont információhiány miatt nem tudok, így nem is akarok hozzászólni. A mi kapcsolatunk meglehetősen távoli, azt hiszem egyszer találkoztunk még négy éve, amikor megnyertem a KIMTE pályázatát (Bp. és Mo. 200 év múlva), és utána váltottunk még néhány levelet.
De ezek alapján is egy szimpatikus, pozitív embernek ismertelek meg, és remélem, össze fogunk még futni az életben, hogy jobban megismerhessük egymást.

A legjobbakat kívánva: Hegedüs András, Pécs

P.s.: Az előző Zsoldos Péter díjon az én novellám lett pontszám alapján a második, és jó véleményeket kaptam a zsűritől. Igaz, ez nem jelent sokat, de talán néhányan letöltötték kíváncsiságból az "Amíg felkel a nap" c. e-könyvet... (Persze tudom, a mai magyar helyzetben ez csak ábránd, de elöl megy a cápa, a reményhal meg utoljára!)

Unknown írta...

Kedves András!

Gratulálok a pontjaidhoz, nem véletlenül lett első a pályázatonkon az a novella! :)
Az e-könyvek sajnos lassan fogynak, de reméljük, a jövőben ez változik!

Demeter Attila írta...

Kedves Éva!
Sajnálom, hogy kissé csalódott és szomorú hangon írsz, de ehhez nem nagyon tudok mit hozzátenni. Sok mindenben egyetértek veled amúgy is és általában. Elsősorban a bejegyzés végén olvasható nyilatkozatoddal értek egyet, magam is leírtam többször és több helyen, én sem vagyok Charlie Hebdo. Ugyanazért, mint Te.
Az viszont meglep, amit a cikk elején írsz. Nem a tartalom lep meg, hanem az, hogy van a világnak egy szöglete, ahol már korábban is azonos platformon álltunk, már akkor is, amikor még nem voltunk ismerősök. Szerintem felesleges megkövetned Bogumilt. Én sem tettem soha, és ha kell most is elmondom neki a véleményemet, amely egyébként teljes mértékben egyezik a véleményeddel. Alpári és gyatra írásai mellet Bogumil azt is megtette, hogy a Gugliból szedett fejezeteket copy-paste eljárással hozzátoldotta a saját szüleményéhez.
Mint írtam, ez lényegtelen ahhoz képest, hogy egyikünk sem akar azonosulni a gyűlöletet keltő istenjelöltekkel vagy azok gondolataival. Ismétlem: Én sem vagyok Charlie.

Unknown írta...

Kedves Éva!

Nagyon véletlenül találtam ide, és nem, nem ismerem ezt a világot; mégis megérintett ahogy arról írsz, ahogy visszavonulsz belőle és igyekszel elegyengetve hátrahagyni a számodra (is) nehezen elviselhetőt. Fogadd nagyrabecsülésemet érte! Egyetértek azzal, hogy fontos a tisztelet és az önmérséklet, de tudjuk, hogy a dolgok természetéből adódóan a pohár egyszer megtelik és néha nem a legutolsó csepp a legjelentőségteljesebb. Én olvasóként kérlek: írj! Minden betű segíti a könyv túlélését, minden minőségi írás segít abban, hogy a "jó" győzzön.