2018. november 27., kedd

Le a szexizmussal, avagy hogyan építsünk kutyaházat félcentis műkörömmel?

Amikor az ember lánya úgy érzi, hogy számára már nem jelent kihívást a sok „nőies” tevékenység, széklábak festegetése, könyvespolcok és kerítéskapuk gyártása, szőlőmetszés, fóliaház-építés, kapva kap az alkalmon, hogy imádott kutyusainak, Mazsinak és Törpinek sürgősen új lakóhely kell, és a fejszéjét belevágja a lehető legnagyobb fába: kutyaházat épít. De nem ám holmi deszkákból vagy manapság oly divatos OSB lemezekből összetákolt putrit, hanem szilikát téglából, vakolva, glettelve úgy, ahogy azt kell.
Évek óta itt punnyadt a sufni sarkában egy nagy rakat bontott szilikát, amit nem győztünk kerülgetni, és időnként arrébb rakosgatni, mert folyton útban volt, míg végre váratlanul értelmet adott létezésének a Terv. Élelmes Vakmerő Asszonyszemély (ez lennék én) felmérte a lehetőségeket, osztott, szorzott, gyököt vont, és rájött, hogy a Tervhez éppen megfelelő mennyiségű szilikát és egyéb bontott cucc áll rendelkezésre, tehát a megvalósításhoz ezen kívül már csak egy nagy adag lelkesedés kell és némi idő.
És még képzelőerő, egy minden részletre kiterjedő tervrajz, sok-sok méricskélés, kézügyesség, elegendő keresgélés a neten, kitartás és persze egy kis pénzmag sem árt (mert mindent azért nem lehet bontott anyaggal megoldani).
Ja, és sok-sok sör. Ez utóbbi a munkásasszonynak alapjárandóság.

Történt, hogy július elsején hajnalban arra ébredtem – miután addigra fejben már legalább ötvenszer felépítettem a házat az első kapavágástól az utolsó szögig –, hogy elérkezett az a nap, amikor elkezdem megvalósítani a Tervet. Fürgén kipattantam az ágyból, és belekezdtem a munkálatokba. Na, jó, beismerem, azért nem annyira fürgén, hanem igencsak öregesen és roppant óvatosan, merev térdekkel, csúzos derékkal. Kimértem a ház helyét, és összeeszkábáltam a zsalut a betonalaphoz, ami nem volt egyszerű, mert hatcentis szintkülönbséget kellett áthidalni két méteren, másnap pedig beletöltöttem a rozzant kerti bádogtalicskában tizenkét menetben gereblyével kevert betont.

A beton sima lett, mint a tükör.
Csak három hét múlva derült ki, miután a tetején megfagyott mikro tengerrezgést kezdett imitálni a szentem, hogy erre bizony önterülő aljzatkiegyenlítő kell, mert PVC-t ráragasztani tuti biztosan nem lehet. Erősnek viszont erős lett, a vízimérték szerint a szélein egyenes, így annak rendje és módja szerint leterítettem a kátránypapírcsíkokat, és indult a banzáj.


A habarcsot vödörben kevertem kézzel, előtte térdepelve (hiába no, nem hajlik jól az a derék). Előbb mésztejet készítettem, a homokot elvegyítettem a cementtel, végül mindent összekevertem. Nem vacakoltam holmi zsákos habarccsal, az „túl könnyű lett volna”. És persze sokkal drágább.
Nos, nem tagadom, ez az a fajta falazás volt, ami a homok, cement, mész és víz mellett még sört is igényelt, ugyanis meló közben úgy izzadtam, mint egy ló. Itt kérek bocsánatot kedves kőművestársaimtól a sanda pillantásaimért, amiket sörözéseiket látva tőlem kaptak anno.

Nyár volt, és kurv... akarom mondani, nagy meleg, rákényszerítettem magam, hogy kizárólag reggel hattól tízig végezzek nehéz fizikai munkát, vagyis a bontott,  töredezett, amorf szilikátból a falépítést, ami majdnem olyan volt, mint egy 3D-s puzzle kirakása. Napi négy óra elég is volt, az első munkanap végére úgy éreztem, hogy végem van. Csak lestem kifelé a fejemből, és azon gondolkodtam, hogy mi a francba fogtam én bele.
 

Az eredetileg egy hetesre tervezett manőver végül két hétig tartott, ugyanis nem volt az olyan egyszerű, mint ahogy a mezei szemlélődő gondolná. A kutyaház hátsó falának egyben határoló falnak is kellett lennie, illetve annak egy részének, vagyis egyszerre kellett felhúznom a hátsó falat és az abból előrenyúló kutyaház többi falát. Kötésben.
Akkoriban minden reggelemem úgy indult, hogy miután bejárattam lemerevedett ízületeimet, és megittam az éltető kávémat, magamra öltöttem legszakadtabb hacukámat és indultam melózni.
Mire végeztem a falazással, elhatároztam, nagyon fogok vigyázni, hogy még a következő életemben sem legyek kőműves, nemhogy a jelenlegiben. Egy kőműves ismerősöm, amikor nyár elején megtudta, hogy mire készülök, majd meglátta az „alapanyagot”, azt mondta, hogy ő a büdös életben nem kezdene bele ilyen munkába, az hótzicher.
Nos, a lelkesedésem bőven pótolta a hiányosságokat. A szilikátok hiányosságait mindenképpen – életemben nem fűrészeltem annyit, mint akkor.
Augusztus közepére elérkezett az ideje a vakolás előtti gúzolásnak, tincselésnek, kellősítésnek avagy a tapadóhíd felhordásának a falra – kinek ahogy tetszik. Ez úgy működik, hogy vízben elkevert cementes homokot fröcskölünk a falra, amire száradás után majd a vakolat kerül, hogy jobban rátapadjon.
Persze nálam ez sem úgy zajlott le, mint a youtube-os videókon, ahol menő szakemberek harmincévnyi tapasztalattal a hátuk mögött fröcsköltek és fröcsköltek laza csuklómozdulatokkal már-már ütemre. Nekem ehhez le kellett vennem a szemüvegemet, a legszakadtabb pólómat és nadrágomat pedig fel.
Kicsit tartottam tőle, hogy nem fog menni a föcskölés, de végül igazán jól sikerült, a falak minden négyzetmilliméterét betakarta a „gúz”, ahogy kellett. És a szemben lévő falakat és ajtókat is, a konyhaablakot, a szőlővesszőket, a virágokat, Mazsiékat, engem... (elképesztő, hogy milyen helyekre be tudott jutni). De nem panaszkodom, végül is jól esett a hajmosás és a frissítő zuhany olyan forró nyári napon.

Ami még kimerítő manőver volt, az a vakolás.
Újra jött a vödör, a mésztej, a homok, a cement, a térdelés, az izzadás, a sör...
Újfent megállapítottam, hogy nem, és nem leszek kőműves, ha belegebedek, akkor se.
Mégis mire a vakolás végére értem (egy héttel később), ráéreztem a megfelelő technikára, és kezdtem sajnálni, hogy abba kellett hagynom.




Sebaj! Jön helyette az újabb betonozás!
Mert nem ám csak egy egyszerű házat dobok én itt össze Mazsiéknak, hanem teraszosat. Arra is gondolnom kellett, hogy legyen helyük enni, amikor esik az eső, a hó, fúj a passzátszél, esetleg heverészni, amikor gatyarohasztó a hőség. A terasz alá pedig alapozni kellett, ha nem is olyan vastagságban, mint a fal alá.
Ez a beton tényleg olyan lett, mint a tükör, és elképesztően egyenes, bármelyik pontjára tettem a vízimértéket, abban hiba nem volt.
Viszont egy hét után bezöldült.
Keresgélés a neten...
Megtudtam, hogy sok lett a cement, de no para, majd kivilágosodik.
És lőn! A második hét végére kivilágosodott (hogy miket nem tudnak ezek a neten).

A terasz faoszlopai úgy álltak a betonban, mint a cövek, és amikor elkezdtem a falakra rászerelni a szarufákat, az egész kóceráj együtt tökéletesen masszív lett, meg sem rezdült.
Csodálkoztam egy picit, és az ácsmesterséget mint lehetséges pályamódosítási irányt egyelőre nem vetettem el teljesen.
A tető alá szigetelést jó állapotú bontott habszivaccsal és bontott OSB-vel oldottam meg, ami végül egészen jó lett, összesen tíz centi vastag.
A terasz betonjára könnyed ütvefúrás után felkerültek a párnafák (a kőműves ismerősöm kölcsönadta az ütvefúróját, de a fúrószárat én vettem és még több száz csavart és tiplit is), és a padlózat is hetvenkét darab szög beverése után.


A nagy fal hátsó oldalára hátsóbejáratként összeeszkábáltam azt az ajtót, amin keresztül én is be tudok sunnyogni a házba az olyan fontos belső munkálatokhoz, mint az önterülő aljzatkiegyenlítés (ugye megmondtam, hogy kell majd az az önterülő), PVC ragasztás, glettelés, festés, takarítás, fekhelyegyengetés, hasisimi...
Az egyik lányom azt mondta, ez nem is kutyaház, hanem wellness szálló, a másik pedig megkérdezte, hogy az internetet is bekötöttem-e.







 Szeptember elsején hirtelen felindulásból beköltöztettem Mazsit és Törpit az új házukba, amit építés közben már egyébként is birtokba vettek, mert többször oldalba pisilték.

A ház még nem készült el teljesen, hullámlemez híján a tetejére áthidaló megoldásként egy vastag nejlon került, és a terasz padlózatára is, hogy addig, amíg nem tudom lelakkozni, védje az időjárás viszontagságaitól, a sáros kutyatalpaktól meg a tálkák mellé rendszeresen kirakott répadaraboktól, amiket Mazsiék kiválogatnak kajálás közben.




Októberben külső szigetelés gyanánt feltettem a falakra kívülről egy réteg habszivacsot, rá szintén bontásból visszamaradt labériát. Aztán csináltam egy elülső bejárati ajtót beleépítve a lengő kutyajtót.

November elején végre felkerült volna a hullámlemez is a tetőre, de sajnos közbeszólt az időjárás és a Bauhaus. Történt, hogy megrendeltem eme nagy hírű cégtől a bitumenes lemezeket házhozszállítással, de olyan szinten elb*szták a megrendelésemet, menet közben a szállító és köztük eltüntették a lemezeket heteket csúszva, hogy végül megelégeltem a töketlenkedést és lemondtam az egészet, mert szépen sunyin belopakodott a tél, és már nem volt lehetőségem befejezni a tetőt.

Sebaj! Ne legyünk maximalisták, és egyébként is mindjárt itt a tavasz, majd akkor felkerülnek a lemezek a tetőre.
Belülre azért feltettem a deszka falvédőket, az élvédőket, az ajtók belső ütközőire a tömítéseket, a mennyezetre a szobahőmérőt, mert feltétlenül ellenőriznem kell, hogy bent mennyi a hőmérséklet, amikor kint mínusz tizenöt.

A ház röpke négy és fél hónap alatt készült el (közben az egyesületet is vezetgetnem kellett, kiadtunk egy antológiát, meghirdettünk egy pályázatot, szerveztünk egy könyvbemutatót stb.)*.

Azóta minden reggel, amikor kimegyek az udvarra és rápillantok a házra, elönt a büszkeség, de azért picit csodálkozom is.
Csodálkozom, mert nem vagyok építész, kőműves, ács, asztalos, burkoló, festő, „csak” egy csúzos öregecske asszonyszemély, mégis felépítettem egy házat – még ha egy kisebbfajtát is –, és mindössze két műkörmöm bánta. Ezen kívül az összes sérülésem egy vágás volt a hüvelykujjamon, azt is sörösdoboz okozta, amikor felnyitottam.
Csodálkozom, mert a férfiak többsége azt hiszi, hogy a nők sosem lennének képesek ilyesmire, és picit mérges is vagyok, mert a nők többsége is ezt hiszi, és nemhogy egy ilyen építésbe, de még a tervezésébe sem fognának bele soha.


Pedig lelkesedésen és időn kívül nem kell hozzá más, csak képzelőerő, egy minden részletre kiterjedő tervrajz, sok-sok méricskélés, kézügyesség, elegendő keresgélés a neten, kitartás és persze azért egy kis pénzmag sem árt...
Ja, és sok-sok sör.


* Természetesen nem írtam le az építkezés minden apró technikai részletét, de ha valakit érdekel, keressen, szívesen megosztom vele a tapasztalataimat, és el tudom látni tanácsokkal.

2016. augusztus 2., kedd

Harmadik Ceres Novellárium Játék - Krimi

A játék célja:
A játék célja az írásoktatás, íráskészség-fejlesztés, a kezdő írók támogatása a három hónapos játék keretein belül. .
A beküldött novella terjedelme: :.
Legfeljebb 30 ezer leütés szóközökkel.
A Játékosoknak a jelentkezéskor be kell küldeniük a teljes novellát, de a játék ideje alatt bármikor javíthatják. .

2016. június 22., szerda

Olvasónapló

Elindult a Ceres Novellárium Olvasónapló rovata, ahol a saját recenzióink mellett  „külsős” szerzők által írt recenziókat is szívesen közzéteszünk.





Elsőként az Összetört glóriák - Elveszett lelkek című regényről 2014-ben egyszer már megjelentetett, majd perrel fenyegetőzés hatására törölt recenziót tettük közzé az oldalon.


Kellemes olvasást!

2016. május 31., kedd

2016. február 2., kedd

Siker vagy boldogság?


avagy mi is a baj a középszerűséggel?
x
Minden ember a lelke mélyén – akár bevallja, akár nem –, sikerre és elismerésre vágyik, és arra, hogy kedveljék a többiek. Vannak, akik bármit megtesznek azért, hogy kitűnjenek a tömegből, „valakik” legyenek, az embertársaik tiszteljék őket, és felnézzenek rájuk. Ám azzal nem számolnak, hogy a siker kéz a kézben együtt jár az irigységgel, a kirekesztettséggel, a gyűlölettel és a magánnyal. Aki pedig nem tudja kezelni a sikert, vagy nem készült fel rá kellőképpen, menthetetlenül elbukik. x

2016. január 27., szerda

Irányjelzés


Irányjelző gondolatok a második Ceres Novellárium sci-fi játék előtt

Még bőven hátravan egy hónap a játék indulásáig, ezért elég időnk maradt arra, hogy megosszunk néhány, talán előremutató gondolatot, információt és tanácsot a leendő játékosokkal.
Az első játék során szembesültünk azzal, hogy a jelentkezők egy része nem érti a játék lényegét, sőt magát a játék elindításának célját sem, rendre pályázatnak nevezték, ami igaz is, meg nem is. Ez részben a mi hibánk, részben azé a közegé – ahonnan a játékosok érkeztek –, amelynek tagjai egytől-egyig írók szeretnének lenni. Ha nem előbb, akkor utóbb, és ezen szándékuktól semmi és senki nem tántoríthatja el őket. A ritka kivételtől eltekintve a játékosok azt gondolják, egyedülálló tehetséggel bírnak, ők lesznek azok, akiket váratlanul felfedeznek (akár e játék során), és pillanatok alatt híres és nagy jelentőséggel bíró író lesz belőlük. Hatalmas rajongótábort és hatalmas vagyont gyűjtenek, noha tudjuk jól, a kettő egyáltalán nem függ össze, nem is következik egyik a másikból.

2016. január 24., vasárnap

Második Ceres Novellárium sci-fi játék

Második Ceres Novellárium sci-fi játék

A JÁTÉK CÉLJA
x
Ahogy az első játéknak, a másodiknak is legfontosabb célja az írásoktatás, íráskészség-fejlesztés, a kezdő írók segítése, támogatása egy több hónapos játék keretein belül.
Reméljük, hogy ezen időszak alatt a játékot a háttérből és közvetlenül segítő írók, irodalmárok és véleményezők közreműködésével sikerül fejlesztenünk a játékosok íráskészségét, hogy nagyobb eséllyel kopogtathassanak be írásaikkal a kiadók ajtaján. x