Őszinte
vallomás az írásról, a kritika szükségtelenségéről, a
gúnyról és az emberi természetről
Jól emlékszem a gyermekkoromra, amikor még én is hittem a
csodákban, a mesékben, hogy a világ egy stabil, biztonságos hely,
és az idő előrehaladtával egyre jobb lesz. A nyári szünidő
hosszú volt, az eső langyos, a cseresznye ropogós, és az alma
kilójáért is csak pár forintot fizettünk a piacon. Mi, gyerekek
naphosszat kint lődörögtünk az utcán, ahol többnyire biciklik
és lovaskocsik jártak, elvétve egy-egy Trabant vagy Zsiguli és a
réten, ahol ha belement a talpunkba a királydinnye, kihúztuk,
lemostuk a sebet a Gerje vizével, és mentünk tovább.
„Szomszédoltunk”, szerepjátékokat játszottunk (Orion űrhajó,
Alfa holdbázis, Belfegor), és este fél tízkor (még világosban)
a szüleink hívására bementünk vacsorázni.
