misztikus, krimi, szórakoztató, horror
Alighanem
ez volt az a pillanat, amikor Carol rájött, hogy ostobaságot követett el. A
felismerés úgy hatott, mint egy atomrobbanás. Váratlan, megrendítő, mindent
letaroló.
Fogalma
sem volt arról, hogy merre jár. Az út tűhegyes kanyarulatai és a sötét massza,
ami körülvette, próbára tették figyelmét és ügyességét. Vissza kellett vennie a
sebességből, hogy ne sodródjon ki, ez mentette meg az életét.
Durrdefekt.
Az alatt a fél másodperc alatt, amíg kocsija a szakadék felé vette az irányt,
Carol előtt lepergett élete minden kínja, öröme, félelme és boldogsága. Ám
mielőtt elérte volna a sziklaperemet, egy dühös, korrigáló mozdulattal
visszarántotta a kocsit, hogy aztán ide-oda csapódjon a sziklafal és a
szalagkorlát között, mint ahogy ő bukdácsolt még egy perccel ezelőtt saját
érzelmei labirintusában.
Mikor
végre elfogyott a lendület, és egy végső csattanást kísérően belevágódott a
vízelvezető árokba, sírva fakadt. Sokszor ijedt meg életében, voltak különböző
fóbiái is, de ilyen elementáris erővel feltörő rémület még sosem érzett.
A
durrdefekt késő éjjel az elhagyatott, hegyi úton már önmagában is ijesztő, mégsem
ez volt, ami miatt összeszorult a gyomra, és hányinger kerülgette. Amikor a
lendület nyílegyenesen arra sodorta, ahol egy darabon hiányzott a szalagkorlát,
egyetlen röpke pillanatra elméjébe villant, hogy hagyja, nem tesz semmit. Látta
kívülről a kocsit, ahogy átbukik a szakadék szélén, és nagy ívben megkezdi
útját a halhatatlanság felé.
Ekkor
kezdett peregni a film szédítő sebességgel. A múlt zavaros masszájából a jelen
kristályélességű pillanatán át a jövő ködös bizonytalanságáig. De elért ahhoz a
részhez, ahol a gyászolók körülállják a sírját. A meglepően nagy tömegben
felfedezte Edward Fint, amint előveszi patyolatfehér zsebkendőjét, megtörli
könnyáztatta szemét, és mélyen felsóhajt, „hát igen, az élet veszélyes!”,
Carol felsikoltott. Ekkor tette meg azt a bizonyos mozdulatot, mellyel
visszarántotta a kocsit a zuhanástól.
Még
mit nem! Nem szerzi meg Edwardnak azt az örömet, hogy ilyen könnyen
megszabaduljon tőle!
Miközben
próbálta enyhíteni szíve zakatolását, lecsillapítani a fülében pulzáló robajt,
közhelyek zagyva keveréke furakodott az elméjébe: „a
szökés soha nem segít”, „ez a nők sorsa”
és „szembe kell néznünk a ténnyel, Edward mégiscsak
férfi”.
Néhány
perc múlva, amikor már annyira magához tért, hogy higgadtabban felmérje a helyzetét,
végigtapogatta a testét. Leszámítva a biztonsági öv szorítását, nem érzett
fájdalmat, és minden részét épnek találta.
Felkapcsolta
a belső világítást, és a visszapillantó tükörben szemrevételezte az arcát is.
Hosszú, vörös, bodros haja nyirkosan tapadt a nyakába, homlokába. Mandulavágású
türkizkék szeme még ebben a sápadt, fakó derengésben is ragyogott. Bőre sápadt
volt, de nem csoda, épp az imént élte túl saját halálát. Ostobaságot
követett el, meg is fizeti az árát. Táskájából előhalászta mobilját, de bosszankodva
félredobta. Nincs térerő.
A
kesztyűtartóban megtalálta a zseblámpáját. A kocsit körüljárva aztán
mélységesen megdöbbent. Sehol nem látta a gyönyörű éjkék Mazdát. Helyette, mint
összegyűrt papírgalacsin, egy nagy halom eldeformálódott ócskavas hevert az
árokban.
Újabb
közhelyek a csodával határos módról, meg a hajszálról, amely meg sem görbült.
–
Remek! – kiáltott bele az éjszakába. –
Megint hoztad a formád, Carol!
Hiába
pásztázta lámpájával az utat, ebben a tömény szilvalekvárban, nem lehetett
tájékozódni. Most kéne egyet sikítania, de úgy istenigazából! Már nyitotta a
száját, amikor eszébe villantak édes jó anyukája szavai a pánik és a logikus
gondolkodás kapcsolatáról. Aztán megint megjelent előtte a gyászoló sokaság,
amint szánakozó fejcsóválások közepette egymásnak suttogják: „ha akkor nem
veszíti el a fejét” és „ha
akkor nem a rossz irányba fordul”…
A fenébe! Mozdulj
már, Carol!
Röpke
gondolkodás után végül úgy döntött, előrefelé indul el, hiszen az útnak azt a
részét, amerről jött, már ismerte. Igaz, el volt foglalva a gondolataival, de
nem emlékezett arra, hogy találkozott volna élő emberrel, amióta elhagyta a
várost. És ennek már legalább két órája.
Valószerűtlenül
rövid villanás erejéig eszébe jutott, hogy a kocsiban is maradhatna, de
ugyanolyan gyorsan el is vetette ezt az ötletet. Bármit, csak ne kelljen
tétlenül ülnie a talán soha el nem érkező segítségre várva!
Aztán
a félórás gyaloglás a kíméletlenül szitáló esőben, a csúszós aszfalton
megingatta önnön logikus gondolkodásába vetett hitét.
Talán kihalt az
emberiség? Vagy leszaladt a térképről?
Vacogott.
Vastag pulóvere teljesen átázott. Farmernadrágja nyirkosan tapadt a combjához.
Korgott a gyomra, és legszívesebben felkiáltott volna: Anyukám!
Szél
kerekedett. Belekapott Carol hajába, és kibillentette őt az egyensúlyából.
Lámpáját előrenyújtotta, hogy felderítse maga előtt a terepet, de az esőfal, és
a nedves aszfalt tömör feketesége elnyelték a halványuló fényt.
Odafent
egyre vadabb szél tépkedte rongyosra a súlyos felhőzetet. Mögüle egy-egy
reménykeltő pillanatra előbukkant a Hold, olyan képzetet keltve, mintha
hamarosan virradna. De Carol tudta, éjfél körül járhat az idő, a hajnali,
feloldozó fényekre még jó sokat kell várni.
Megtorpant.
Értelmetlen tovább folytatnia az utat. Dühös, hirtelen mozdulattal fordult meg,
így a következő lépése egy üregben ért véget, mely elég mély volt ahhoz, hogy
jobb lába térdig belecsússzon és eléggé szűk, hogy ott is ragadjon. Olyan
iszonyú fájdalom hasított a bokájába, hogy elzsibbadt tőle a teste, és
eltompult minden érzéke. Lerogyott az úttestre, szemét elárasztották a
könnyek.
Az
első pillanatban nem merte mozdítani a lábát, a következőben pedig már nem
bírta. Minden
újabb próbálkozása sikolyba fulladt, olyan heves hullámokban öntötte el testét
a fájdalom. Végül úgy döntött, egy darabig nem próbálkozik, hadd pihenjen
kicsit a bokája. Belenyúlt a vízbe, le egészen az üreg aljáig, hogy
kitapogassa, mi az, ami fogva tartja a lábát. Egy félkörformájú vasdarabot
érzett, valami
gyűrűfélét, vagy oszlopmaradványt. Ebbe csúszott bele a lába, ez szorította,
deformálta fájdalmas merevségbe, mozdíthatatlanul.
Ez egyszerűen nem
lehet igaz!
Dühében
hatalmasat csapott a vizes aszfaltra, ahonnan vízcseppek fröccsentek a szemébe,
arcára.
Reszketett. Elhatározta, ahogy hazaér, első dolga lesz, hogy kitekeri Edward nyakát. Erről is ő tehet!
Reszketett. Elhatározta, ahogy hazaér, első dolga lesz, hogy kitekeri Edward nyakát. Erről is ő tehet!
Miatta
került ilyen kilátástalannak tűnő helyzetbe.
–
Nyugodj meg Carol! – próbálta csitítani a mélyről
felbuggyanó keserű félelmet. – Lélegezz mélyeket! Így! Szépen,
lassan!
Nincs semmi baj.
Egy kicsit pihenek, aztán majd valahogy kihúzom a lábam, visszamegyek a
kocsihoz, és hívok segítséget. Vagy… majd csak jön valaki, aki segít.
De mi van akkor, ha
holnap sem jön senki? Mi van akkor, ha egy hétig nem jön vagy egy évig?!
–
Nyugalom! Légy fegyelmezett! Semmi ok a pánikra!
Halk
csukló zokogás tört fel belőle. Zsebkendőt keresett, de nem talált.
Még hogy nincs ok a
pánikra? Ez a legeslegjobb ok a pánikra!
Felnevetett.
Szinte visítva.
Vizes, maszatos orrát beletörölte a még vizesebb, összetapad pulóvere ujjába.
Lámpája ott hevert mellette, ahova leejtette néhány perccel ezelőtt.
Bekapcsolta. Sikerült kicsikarnia belőle néhány erőtlen fénysugarat.
Ekkor
hallotta meg a hangot.
Halk
zörej volt. Tompa, surrogó és szabályosan ismétlődő, mint mikor valaki lépdel a
puha füvön, majd felerősödő, amikor rátért az aszfaltútra. Carol az első
pillanatban reménykedő megkönnyebbülést érzett. Megtalálták. Aztán szívébe
szúró rettegés hatolt.
Lehet, hogy egy
vadállat… egy farkas, vagy egy… medve. Vagy…
Mozdulatlanná
dermedt. Ideges éberséggel figyelte a neszt, ahogy közeledett felé. Amikor úgy
érezte, már csak pár lépésnyire lehet, a lámpát előrenyújtotta, fénye szinte
belecsapott a sötétségbe.
–
Van ott valaki? – kiáltotta erőltetett
határozottsággal.
A
következő pillanatban egy hórihorgas férfi lépett a zseblámpa szűk fénykörébe.
Keskeny, kopasz feje, beesett halántékú homloka, vértelen, ráncos ajkai
rémülettel töltötték el Carolt. Főleg akkor, amikor meglátta a szemgödrök
mélyén felvillanó eleven fényt.
–
Kicsoda maga? – kérdezte
rekedten, hangja elcsuklott.
Az
idegen nem felelt, csak merev arccal lebámult a lányra. Sötét, komor ruházata,
mint egy ismeretlen papi rend egyenruhája befedte egész testét. Nyakából oda
nem illően szürke selyemsál bukkant elő. Furcsa tekintetétől Carol szívét jeges
rémület járta át. Mintha az idegen nem tudná eldönteni, hogy megölelje, vagy a fejére
csapjon egy nagyot.
–
Ne jöjjön közelebb… fegyver van nálam! – próbálkozott nagyon határozottnak
mutatkozni Carol.
– Nem látott errefelé egy közepes, vörös szőrű kutyát? – kérdezte az idegen színtelen, fakó hangon.
Carol meglepődött.
– Nem látott errefelé egy közepes, vörös szőrű kutyát? – kérdezte az idegen színtelen, fakó hangon.
Carol meglepődött.
–
Hogyan?! Milyen
kutyát?
–
A kutyámat keresem…
ekkora – mutatta a kezével nagyjából térdmagasság felett –
hosszú, vörös szőre van. Nem látta? Úgy hívják Nucki.
–
Azt hiszem… nem. Nem láttam kutyát.
Senkit sem láttam mostanában.
Ekkor
az idegen, mintha csak most fogná fel a helyzetet, lehajolt és a lányra bámult.
–
Miért ül a földön? Megsérült?
–
A bokám… azt hiszem… vagyis remélem,
nem tört el. Megütöttem. Beszorult ebbe az üregbe.
Az
idegen letérdelt, belenyúlt az üregbe egészen az aljáig. Carol alig érezte matató
ujjait, de néhány pillanattal később mégis enyhült a szorítás a bokája körül,
majd egy perc múlva egészen felengedett.
Mire
kiemelhette zsibbadó, hatalmasra dagadt lábát, szívében is felengedett a
rettegés.
–
Köszönöm. Én igazán… úgy restellem magam. Azt hittem… Kérem,
bocsásson meg! Először annyira megijesztett.
–
A nevem Joe Baker, és itt lakom fent a hegyen – mutatott valahová a magasba a
férfi. – Aztán újra
Carol
lába fölé hajolt. – Mutassa! – Két kezébe vette a lány lábát,
ügyes mozdulattal lehúzta róla a félcipőt és hosszú, csontos ujjaival óvatosan
végigtapogatta a sérült bokát. – Nem tört el, de csúnyán
megrándult. Holnapra az egész merő véraláfutás lesz. Megsérültek a szalagok,
elpattant néhány hajszálér. Hogy
jutott eszébe éjszaka, egyedül nekivágni ennek az útnak? Nagyon sok veszély
leselkedik az ilyen fiatal nőkre.
–
Maga orvos? – kérdezte Carol.
–
Igen. Valamikor az voltam, de
már nem praktizálok.
Letekerte
nyakából a sálját, és szakavatott mozdulatokkal szoros, de enyhet hozó kötést
készített Carol bokája köré.
–
Köszönöm – Carol a meglepetéstől alig bírt
beszélni. – Így már sokkal jobb.
Joe
Baker felegyenesedet.
–
Itt nem maradhat. Száraz helyre kell jutnia! Meghívnám a házamba, de ilyen
állapotban nem bírna felmászni a meredek ösvényen, és…
–
Semmi baj – vágott közbe Carol, mert nem
akarta, hogy a férfi magyarázkodni kezdjen. –
Itt van valahol a
kocsim – mutatott bizonytalanul a
szurokfekete massza sűrűjébe. – Igaz, nem a legjobb állapotban,
de még mindig
jobb odabent tölteni az éjszakát, mint a vizes aszfalton.
A
férfi felsegítette a lányt, átkarolta a derekát, tehermentesítve ezzel a sérült
lábat, és lassan, elindultak az úton lefelé, amerre a kocsit sejtették.
–
Mikor tűnt el a kutyája? – kérdezte Carol, csakhogy enyhítse
kicsit a percek óta tartó feszült csendet.
– Nem tudom. Nem vettem észre, mikor ment ki a házból. Nagyon öreg már szegény. Süket is, vak is. Attól tartok még a végén elüti egy kocsi. Nem tudnám megszokni a hiányát.
– Nem tudom. Nem vettem észre, mikor ment ki a házból. Nagyon öreg már szegény. Süket is, vak is. Attól tartok még a végén elüti egy kocsi. Nem tudnám megszokni a hiányát.
Carol
megrémült. Úgy tűnt, Joe Baker mindjárt sírva fakad.
–
Igazán sajnálom – vágta rá gyorsan. – De
ne aggódjon, a kutyák nagyon tudnak vigyázni magukra! Aztán elszörnyedt.
Miket beszélek én
itt össze?
–
Nekem is volt egy kutyám.
Olyan volt, mint egy családtag. Tudom, milyen érzés elveszíteni a kedves
állatot. A hiányát valóban nehéz feldolgozni.
Na, ez egyre jobb!
Inkább fogd be a szád Carol!
–
Mi történt vele?
–
Végelgyengülésben múlt ki.
Joe
Baker láthatóan megnyugodott.
–
Nucki okos jószág. Lehet, hogy közben már hazament.
Ekkor
értek az elhagyott kocsihoz, mely úgy hevert az árokban, mint összegyűrt,
elhajított papír zsebkendő.
Joe
Baker kinyitotta az ajtót, és besegítette a lányt az ülésre, majd csípőre tett
kézzel megállt.
–
Jól elintézte! Ehhez vontató kell! Van egy telefonom. Amint visszaértem a házba, hívok
magának segítséget. Jó lesz így?
–
Köszönöm, remek lesz! – rebegte Carol alig hallhatóan,
mert lábából kezdett elmúlni a zsibbadás, és a fájdalom szétáradt az egész
testében.
–
Addig próbáljon pihenni! Ha tudna kicsit aludni, az sem lenne baj.
Joe
Baker elmosolyodott, és ez rémisztőbb hatást keltett, mint amikor mereven
bámult.
–
Megpróbálok. És… még egyszer… köszönöm!
Igazán kedves magától, hogy segített. Nem is merek arra gondolni, mi lett
volna, ha nem jön arrafelé.
Amikor
Joe Baker alakja kezdett elmerülni a szurokfekete masszában, Carol még utána
kiáltott:
– Remélem, megtalálja a
kutyáját!
Aztán
megkönnyebbülten fellélegzett. Lehámozta átázott, súlyos pulóverét, és ledobta
az ülés elé, és megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni. A háttámláját
hátradöntötte, sérült lábát óvatosan feltette a másik ülésre.
Aludni? Próbálni persze lehet, de erős
kétségei támadtak a megvalósítást illetően. Mielőtt tudata elmerült volna a
csapongó, ingoványos álom mélységeiben, bevillant Lizzy, a „végelgyengülésben”
elpusztult öreg terrier szomorkás pofája. Majd a teherautó sofőré, aki
alkoholgőzös állapotában egyre csak azt hajtogatta, „csak egy kutya…
ez csak egy kutya…”
Reggel,
amikor kinyitotta a szemét, meghökkent. Körülötte gyönyörű jégréteg-ruhát
öltött a táj. Éjjel annyira lehűlt a levegő, hogy a vízcseppek megfagytak a
leveleken és fűszálakon flitterként bevonva minden felületet.
Kitárta
a kocsi ajtaját, és mélyet szippantott a harsány levegőből. Kelet felől, a
narancsszín derengésen átvillantak a pirkadat szúrós fénypászmái. Carol
még élvezte is volna a látványt, ha nem rántja vissza a valóságba a lába felől
érkező jelzés. Tegnaphoz képest a bokája duplájára duzzadt.
Éppen
lehajolt, hogy tüzetesebben megvizsgálja, amikor egy járőr kocsi hajtott el
mellette, és fékezett le közvetlenül előtte.
Hála Istennek!
Megtalálták.
Két
megtermett, egyenruhás rendőr szállt ki a kocsiból, és indult Carol felé.
Rövidre vágott, kese hajuk, borotvált, kerekded arcuk megnyugtató hatást
keltett. Szinte teljesen egyformák voltak, mint a testvérek, de az egyik
hatalmas hasán annyira feszült az egyenruha, hogy félő volt, a gombok egy
óvatlan pillanatban megválnak gazdájuktól, és elröppennek a távolba. A másik
sovány testén meg annyira lötyögött, úgy tűnt, a következő lépésnél lecsúszik
róla.
Megálltak
Carol mellett, és szemrevételezték a kocsit.
–
Jó reggelt! – hajolt le egy kissé a testesebb
rendőr, hogy arca egy magasságba kerüljön Caroléval. –
Jól van, kisasszony? Nem sérült meg?
–
Jó reggelt, uraim! – felelt Carol mosolyogva. – Most,
hogy rám találtak, már igazán jól vagyok. A vontató is jön? – nézett
hátrafelé az utat fürkészve, már amennyire a felszálló reggeli pára
engedte.
–
Miféle vontató?
–
Mi történt, kisasszony? – kapcsolódott be a másik rendőr
is.
–
Az a férfi azt mondta az éjjel, hogy… vagyis… telefonál vontatóért.
–
Milyen férfi?
–
Az a magas, sovány…
A
rendőrök egymásra pillantottak.
–
Jól érzi magát, kisasszony? Tudja a nevét, és hogy milyen napot írunk?
Carol
tiltakozni akart, hogy nincs semmi baja, ne nézzék elmeháborodottnak, de
villámgyorsan becsukta a száját. Ez az, amit nem kéne tennie. Hiszen éppen
azzal bizonyítja be, hogy nincs minden rendben odabent, ha mindenáron be akarja
bizonyítani, hogy minden rendben van.
Ezért
aztán vett egy mély levegőt, elszámolt tízig, és csendesen, megfontolt
szavakkal elmesélte az előző este történteket onnantól kezdve, hogy
összeveszett a vőlegényével, minek következtében kocsiba pattant, és
beleszáguldott az éjszakába. De kissé elszámította magát. A rövidke autózásból
végül órákig tartó autóút lett, mikor is durrdefektet kapott, majdnem lezuhant
a szakadékba, de talán sok éves tapasztalatának köszönhetően végül sikerült
egyenesbe rántania a kocsit.
Folytatta
az elbeszélést azzal, hogy segítségért indult felfelé az enyhe szerpentinen,
majd a bokaficamot, és a váratlanul érkező segítséget, aki nélkül most nem ülne
itt, és nem mesélhetné el pironkodva ostobaságának történetét.
–
Tudja, kisasszony – csóválta a fejét a
testes rendőr, miután végighallgatta a beszámolót –
elmondhatja, hogy tegnap este másodszor született meg. Daviddel három éve
minden reggel végigjárjuk ezt az utat, és elhiheti, sok furcsa dolgot láttunk
már errefelé. De még sosem találkoztunk olyannal, aki túlélt volna egy ilyen
balesetet, és éppen ezen a szakaszon.
–
Hihetetlen szerencséje volt – tett rá még egy lapáttal a másik
rendőr is. Ha Carol eddig valamiképpen azt hitte volna, csak egy egyszerű,
bagatell baleset részese volt, most joggal álljon meg benne az ütő, és tervezze
el hosszú évekig tartó pszichiátriai kezelését. – Tudja maga milyen mély itt a
szakadék?
–
Nem, nem tudom – nyelt néhány szárazat
Carol.
–
Legalább százötven méter.
A
testesebbik rendőr visszament a járőr kocsihoz, és rádión kért egy vontatót,
meg egy mentőkocsit. Közben társa rögzítette Carol adatait, és rajzokat
készített a beleset helyszínéről.
A
testesebb rendőr visszatért a lányhoz.
–
Tudja, kedves kisasszony azért itt van néhány furcsaság.
–
Éspedig?
–
Azt mondta, hogy az a tegnap esti férfi a semmiből tűnt fel...
–
Igen. Először nagyon megijedtem, mert olyan furcsán nézett ki. De nagyon kedves
volt. Elmondta, hogy ott lakik fent a hegyen, a kanyaron túl. Azt mondta, a neve Joe Baker.
A
két rendőr tekintete összevillant.
–
Milyen nevet mondott?
–
Joe Baker. Így
nevezte magát. Valami baj van?
–
Nagyon különös dolgot állít, kisasszony.
–
Én nem állítok semmit. Csak elmeséltem mi történt, és mit mondott az a
férfi.
–
Az az ember nem lehetett Joe Baker.
–
Ő ezt mondta… de miért érdekes ez
ennyire?
–
Joe Baker egy hónappal ezelőtt meghalt. Éppen itt, ezen a helyen.
Carol talán percekig is tartó ködös homályból arra eszmélt, hogy
folyamatosan nyeli a gyomrából feltörni készülő kavargást.
–
Hogyan… hogyan történt?
–
Egy fiatal fiú ütötte el. Váratlanul, féktávolságon belül lépett ki eléje a sűrűből.
Azóta sem érti senki, hogy mit keresett az úton. Szinte
sosem tette ki a lábát a házából. Úgy élt ott, mint egy remete.
–
Nucki… – bukott ki Carolból a név.
–
Hogyan?!
–
A kutyáját kereste.
Apró, vörös szőrű kutya volt. Nuckinak hívták.
–
Tényleg így hívták. Honnan tudja?!
–
Joe Baker mondta. Azt is mondta, hogy a kutya nagyon öreg. Vak is és süket is,
de ő nagyon szereti.
A
rendőrök zavartan pislogtak.
–
Ez így igaz.
–
Nem lehet, hogy tévednek? – folytatta Carol. – Az az ember annyira elevennek
látszott.
–
Nem lehet, hogy a kisasszony, csak álmodta az egészet? Egy ilyen megrázkódtatás
után, ugyebár nem mindig…
–
Hogyan álmodhatnék egy olyan történetet, amelynek minden részlete szinte szóról
szóra megegyezik az önök által ismert tényekkel?
A
rendőrök hümmögtek, és megvonták a vállukat.
–
Találkoztam Joe Bakerrel. Segített kiszabadítani a lábam, aztán elkísért ide, a
kocsimhoz. Élt.
– Joe Bakert egy hónappal ezelőtt temettük el Perthben. A temetésen sokan voltak, mindenki szerette. Közkedvelt orvos volt.
– Joe Bakert egy hónappal ezelőtt temettük el Perthben. A temetésen sokan voltak, mindenki szerette. Közkedvelt orvos volt.
Carol
makacs, összeszorított szájjal figyelte a rendőröket. Halántékán egy ér vadul lüktetett,
szemét elöntötte a könny.
–
Nézze, kisasszony… Joe Baker sajnos meghalt, ez tény – szögezte le a rendőr. –
Eltemettük, ez is
tény. Hogy valakivel beszélt az éjszaka, aki segített magának, ez is tény, vagy
legalábbis elhisszük magának, hogy így történt. De, hogy az nem Joe Baker volt,
olyan biztos, mint ahogy itt állunk egymással szemben és beszélgetünk. Valaki
biztosan megtréfálta.
Carol
egy darabig még győzködte a rendőröket, hogy nem álmodott, nem füvezett, és nem
hallucinált, valóban Joe Bakerrel találkozott ezen az éjjelen, aki kedves volt,
segítőkész, és megmentette az életét.
De
hirtelen elege lett.
–
Nézze, biztos úr! Engem nem érdekel, hogy ki volt az az ember. Ott termett,
amikor bajban voltam, és megmentett. Kedves volt, jól elbeszélgettünk. Aztán
elköszönt, és elment. Innentől kezdve nem érdekel, hogy Joe Bakernek hívják,
vagy valami másnak. Ne is beszéljünk róla többet!
Ám
fél óra múlva, amikor megérkezett a mentő és a vontató, azon kapta
magát, hogy még mindig az éjszakai idegenre gondol.
Az
idősödő mentőorvos megmérte a vérnyomását, adott egy fájdalomcsillapító
injekciót, és kezelésbe vette a sérült lábat.
–
Szakszerű kötés – jegyezte meg elégedetten. – Öröm
nézni az ilyet. Ki csinálta?
–
Egy… egy férfi, aki éppen erre
járt.
Az
orvos letekerte a szürke sálat és elkezdte összehajtogatni.
–
Ez biztosan a magáé. Beletegyem egy zacskóba?
Carol
hárítóan felemelte a kezét.
–
Ez nem… – kezdte, de tekintete a sál egyik
végére esett, melyet összefonódott aranyhímzésű monogram díszített. Két betű: J és B. –
Joe Baker – suttogta összeszorult szívvel, de hangosan csak annyit mondott: – …ez
nem szükséges. Csak adja ide!
Hála Istennek! Megvan
a bizonyíték, hogy mégsem bolondult meg. Most már el kell hinniük neki, hogy
Joe Baker tényleg itt járt.
Ekkor
az egyik rendőr hozzá lépett, és udvariasan megkérdezte:
– Minden rendben van,
kisasszony?
Carol
szemében vidám szikrák villantak. Szíve újra zakatolni kezdett, arca kipirult.
Száját szóra nyitotta, de lenézett a kezében gyűrögetett sálra, melyen
megcsillant az arany monogram, és csak ennyit felelt:
–
Köszönöm, most már minden a legnagyobb rendben van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése